Volt már szó a blog indulásakor az egyetem „tudásmenedzsmentjének”, tanári gárdájának kiválasztási mechanizmusairól, színvonaláról. Talán itt kellene kezdeni:
„…Hangsúlyozni szeretném, hogy az Egyesült Államokban nincs egységes, kötelező szabály arra, hogyan kell kiválasztani az egyetemi tanárokat. Az alábbiakban kizárólag a Harvarad Egyetem kinevezési gyakorlatával foglalkozom. Az amerikai „rendes egyetemi tanár” (full professor) munkahelyének biztonságát sajátos aszimetrikus munkaszerződés védelmezi, amelyet tenure-nek neveznek. Egy tenured professor bármikor felmondhat, ha rosszul érzi magát a munkahelyen, vagy másutt jobb lehetőséget kínálnak számára. Ezzel szemben a munkaadó, az egyetem nem küldheti el, még akkor sem, ha elégedetlen a teljesítményével.
Noha ennek a jogviszonynak a célszerűsége vitatható, elég széles körben támogatják, mert a teljes biztonságot tekintik az akadémiai szabadság legfontosabb garanciájának. Így senkit nem érhet egzisztenciális fenyegetés politikai vagy tudományos nézetei miatt. A McCarthy-időszakra szoktak hivatkozni, amikor a tenure védett meg nem is egy amerikai egyetemi embert a politikai boszorkányüldözéstől.
Ám ha ennyire nehéz megszabadulni az egyetemi tanártól, százszor is meg kell gondolni, kit válasszanak ki erre a munkakörre…
Saját tapasztalataim mellett felhasznáolm és idézni fogom Henry Rosovsky könyvét: Az egyetem – használati utasítás (The University – An Owner’s Manual). A szerző hosszú időn át a legnagyobb kar, a Faculty of Arts and Sciences dékánja volt. Ha van valaki, aki mélyen belelátott az egyetemi élet boszorkánykonyhájába, akkor az Henry Rosovsky volt. Induljunk ki egy hipotetikus példából: a közgazdasági tanszéken szükség lenne egy tanárra, aki az üzleti pénzügyeket tanítaná. A kiválasztás, első fokon, kizárólag a full professorok testületére tartozik. Sem az alacsonyabb beosztású tanárok, sem a diákok nem vesznek részt a processzusban.
A szokásos havi tanári értekezlet először magával az ötlettel foglalkozik. Valóban éppen ez az a terület, amelyen erősítésre van szükség? Ha igenlő a válasz, kineveznek egy „kereső bizottságot” (search comittee). Ez a kis csoport ettől kezdve több hónapon át foglalkozik a problémával Tagjai elolvassák a témába vágó friss irodalmat, tájékozódnak, majd ismételt viták után előállnak egy jelölt nevével. A lécet az elképzelhető legmagasabbra teszik. Idézem Rosovskyt, aki így fogalmazza mega választás kritériumát: „Ki a legokosabb, a legérdekesebb, a legígéretesebb? Ki a legjobb a világon, aki megfelel a szóban forgó feladatkör leírásának? Ki világviszonlatban a téma >>vezető szaktekintélye<<? Az egyik régi Harvard egyetemi kolléga így fogalmazta meg, mit várnak el a jelölttől: „Olyan munkásságot végzett, hogy annak hatására a saját területén más lett a tudományos kutatás arculata, mint amilyen az ő tevékenysége előtt volt.” A kereső bizottság nem csupán egy nevet dob be, néhány ajánló mondat kíséretében. A bizottság elnöke szabályos előadást tart a jelölt munkásságáról. Meg kell győznie a tanszék többi professzorát, hogy akit ajánl, megfelel a magas kritériumoknak. A kereső bizottság minden egyes tagja hozzászól, és elmondja személyes véleményét. Utána megindul a vita. Akik személyesen ismerik a jelöltet vagy korábban már olvasták a műveit, kifejtik álláspontjukat. Valóban olyan kiemelkedőek, úttörő jellegűek-e a kutatási eredményei, mint amilyennek a kereső bizottság tagjai minősítették? Akinek ellenvetése van, az is megszólal, és kifejti fenntartásait. Szóba kerül, milyen a jelölt személyiség. Ha valaki tud valamit arról, mennyire vált be tanárként, szeretik-e a diákok, ezt is mérlegelik. Ez azonban – számomra meglepő módon – nem minősül perdöntő kritériumnak. Ami igazán mérvadó, az a tudományos teljesítmény és a jövőben várható kutatási „potenciál”.
Hosszú vita következik – és utána sincs még döntés. Előbb a tanszék vezetője egy levelet küld ki a szubdiszciplína (példánkban az üzleti pénzügytan) számos neves képviselőjének. A levél több nevet tartalmaz, köztük a kereső bizottság javaslatát is, anélkül, hogy megmondaná: ki az, akinek a kinevezésére gondolnak. A levél címzettjeit arra kérik: rangsorolják a névsort, és indokolják meg, miért ez a sorrend. Mivel nem ismerik a Harvard által kiszemelt nevet, válaszukat „vak levélnek” nevezik. Itt tehát a témakör legjobb ismerőinek körében végrehajtott zártkörű közvélemény-kutatást folytatnak. A jelölt életrajzát, publikációs listáját és két-három tanulmányát kiosztják a professzorok között tanulmányozásra, többi műve is a kollégák rendelkezésére áll. A házi feladat: első kézből meg kell ismerkedni a jelölt munkásságával.
Néhány hónap múlva a javaslat ismét a tanári értekezlet napirendjére kerül. Újra kezdődik az eszmecsere. Talán már mosta, a második ülésen eljutnak a közmegegyezésig. Ha nem, még egyszer napirendre tűzik a kérdést. Végül amikor már kiforrottak a vélemények, nyílt szavazásra kerül sor, s mindenki szavazatát jegyzőkönyvbe veszik. Ha a jelölt többséget kapott, akkor véget ért - no nem a kiválasztás drámája, hanem annak csak az első felvonása. Csak most kérdezi meg a tanszékvezető hivatalosan a jelöltet: akar-e jönni? Az állásra nem lehet pályázni. A Harvard full professor munkakörére meghívják azt, akit arra alkalmasnak minősítenek jövőbeli kollégái. Legtöbbször igenlő a válasz. De persze megtörténik, hogy az illető köszöni a megtiszteltetést, de elhárítja, például mert jól éri magát az eddigi helyén, vagy családi okok miatt nem akar költözni. Ha ez a helyzet, minden kezdődik elölről: a kereső bizottság új névvel áll elő, és így tovább.
Tegyük fel, hogy a jelölt kész elfogadni a kinevezést. Ez most csak az elvi hajlandóságot fejezi ki, annak tudatában, hogy a kinevezési procedúra második és harmadik felvonása még hátra van. A következő lépés: tárgyalás a dékánnal a kinevezés anyagi vonatkozású feltételeiről. A tanszék ebbe nem szól, nem is szólhat bele. A fizetés szigorúan magánügy. A tanszék többi tagja, de még a tanszékvezető sem tudja, mennyit kap a kollégájuk. Ez csak a jelöltre és a dékánra tartozik. A közgazdász aránylag „olcsó”, mert sak fizetést kell neki adni, esetleg anyagi segítséget a lakásszerzéshez, ha más városból költözik át. Az igazán drága befektetés a fizikus vagy a kémikus, aki esetleg sok millió dolláros laboratóriumot és segédszemélyzetet igényel. A full professor rangját viselő tanárok esetében nincsen előre rögzített fizetési skála, amelybe bele kellene illeszteni a tanári kar új tagját. A fizetésben és minden egyéb anyagi feltételben egyéni tárgyalások keretében állapodik meg a dékán és a tanári posztra meghívott tudós.
Ha a dékán és a jelölt megegyeztek, akkor a dékán javaslatot tesz az egyetem elnökének a kinevezésre. A tanszék minden egyes tagja levelet ír a dékánnak, amiben megindokolja saját – igenlő vagy nemleges – szavazatát. Az elnök megkapja a tanszéki tagok nyilatkozatait, valamint a „vak leveleket” is. A tanszék többségi szavazata és a dékán egyetértése a kinevezés szükséges feltétele. Szükséges, de nem elégséges feltétel. Az egyetem biztos akar lenni abban, hogy a tanszéken nem alakult-e ki és nem került-e túlsúlyba valamiféle tudományos, világnézeti, politikai vagy baráti klikk, amely a maga pártfogoltját akarná behozni. Szükség van újabb, teljesen pártatlan felülbírálatra. Erre a célra az elnök egy ún. ad hoc bizottságot nevez ki. Egyik tagja olyan harvard professzor, aki ért a témához, de az egyetem valamelyik másik tanszékén dolgozik. (Például közgazdász, de a Business Schoolon tanít.) Ezen kívül két további szaktekintélyt kér fel, más egyetemekről; még az is megtörténik, hogy külföldről Az ad hoc bizottság tagjai előre megkapják a jelölt anyagát, s – ha már elvállalták a felkérést – alaposan el kell olvasniuk a jelölt számos munkáját.
Utána az elnök, a dékán és az ad hoc bizottság tagjai, teljes titoktartás mellett, összegyűlnek az elnök hivatalában. Az esemény „tanúúk” (witnesses) meghallgatásával kezdődik. A tanszék vezetője nem vesz részt az ülésen; ő az első „tanú”, aki összefoglalja a tanszéki többség álláspontját. Az ülés résztvevői kérdéseket tesznek fel neki, majd távozik. Utána más „tanúk” következnek, elsősorban azok, akik a kinevezést ellenezték. A résztvevők minél alaposabban meg akarják ismerni az ellenvéleményt alkotók érvelését. Amikor a tanúk meghallgatása véget ért, az elnök egyenként felkéri az ad hoc bizottság tagjait, foglaljanak állást és indokolják meg, miért támogatják vagy ellenzik a kinevezést. Itt nincsen szavazás – ez a bizottság nincs felhatalmazva a döntésre. Ezután az elnök ebédre hívja meg a társaságot, s ezzel véget ér az összejövetel.
S most következik a végső fázis: az elnök dönt. Az esetek túlnyomó többségében elfogadja a tanszék és a dékán javaslatát, de azért előfordul, hogy elveti. A negatív elnöki döntés mindig óriási feltűnést kelt. A betöltésre váró munkakör megjelölésével kezdődő és a hivatalos kinevezéssel végződő időszak egy-két évig is eltarthat. Elementáris erejű meglepetésként hatott rám e procedúra megismerése. Hozzászoktam odahaza a „személyzeti ügyek” elfogult és sokszor cinikus kezeléséhez. Persze, szakmai kritériumok nálunk is szerepet játszottak, de ami igazán számított, az előléptetendő személy kapcsolati rendszere. Kit milyen erők próbálnak protezsálni vagy elgáncsolni? Politikai szempontok alapján? Személyes lojalitás ellenszolgáltatásaképpen, vagy egyszerűen haverságból, vagy áttételes viszonzásképpen? Mély benyomást tett rám, hogy a Harvard Egyetem kritériuma z elsőrangú tudományos teljesítmény. A professzorok szívből azonosulnak az egyetem presztízsszempontjaival: úgy akarnak választani, hogy megőrizzék a Harvard N 1. rangját. Sok amúgy is elfoglalt ember hosszú időt, számos összejövetelt szentel annak, hogy jó legyen a kiválasztás. Az egyetem tanári kara úgy érzi: ez a legfontosabb ügy amiről dönteni kell. Ha jók a tanárok, akkor minden rendben lesz. Ha nem jók, akkor az egyetem menthetetlenül a középszerűség szintjére süllyed.
Senki sem állítja, hogy a hagyományosan kialakult és megőrzött procedúra tökéletesen működik. Előfordultak hibák. Van, akiről utólag kiderült: ne teljesítette a a hozzáfűzött várakozásokat. És van, akit nem kértek fel tanárnak, s később fényes karriert futott be. Legendák lengik körül Paul Samuelson történetét. A Harvardon tanult, Schumpeter irányításával. PhD-tézisként adta be klasszikus művét, a Közgazdasági elemzés alapjait (Foundation of Economics Analysis). Ragyogó matematikus volt egy olyan korszakban, amikor ez még korántsem volt általánosan elvárt tudás a közgazdasági szakmában. A Harvard mégsem ajánlott fel állást számára. A cambridge-i műegyetemre, az MIT-re szegődött el, ott ő alapíttta meg a közdazdasági tanszéket. Samuelson volt az első amerikai közgazdász, aki Nobel-díjat kapott.
Lehetséges, hogy a kiválasztás hangsúlyozottan magasra emelt mércéje hozzájárul ahhoz, amit a kívülállók „Harvard-arroganciának” minősítenek. Ahogy ez más, hagyományaikra és teljesítményeikre büszke testületeknél történni szokott, maguk a Harvard-professzorok nem érzékelik, hogy magasan hordanák az orrukat – mások azonban gúnyosan emlegetni szokták ezt, és rossz néven veszik.
Ám ha vannak is árnyoldalai a kinevezési processzusnak, én megilletődve és tisztelettel figyeltem s szolgáltam, ameddig csak részt vettem benne.”
Forrás: Kornai János – A gondolat erejével ,302-307. o., Osiris Kiadó, Budapest, 2005, az idézetet lábjegyzetek nélkül készítettem.
